Sok család találkozik azzal a kellemes, de néha nagy fejtörést okozó gondolattal, hogy a szeretett, dédelgetett egyszem gyerek mellé érkezik a kistestvér. Akit persze a szülőpár és a teljes rokonság ugyanúgy fog szeretni és dédelgetni, mint az elsőszülöttet, de vajon hogyan fogadja majd a nagytesó a kicsit? Ugye fogja majd őt szeretni, nem bántja majd és szépen együtt fognak játszani?
Nos, a helyzet az, hogy minden család, minden egyes eset egyedi, attól függően, milyen a család dinamikája, mekkora a gyerekek közt a korkülönbség, milyen a nemek megosztása, milyen a gyerekek és a szülők temperamentuma, stb. Ez azt jelenti, hogy biztos receptet senki nem tud adni arra, hogy az egy gyerekről két gyerekre áttérés (vagy kettőről háromra, stb.) zökkenőmentes lesz. A jó hír viszont az, hogy azért vannak olyan általános szabályok, amik segítenek, hogy ez a folyamat olajozottabban történjen. Mik is ezek?
Véleményem szerint a kiegyensúlyozott testvérviszonynak, mint egy stabil asztalnak négy lába van: az elfogadás, a szerető határozottság, a türelem és az osztatlan figyelem.
Elfogadás:
Első körben nagyon fontos, hogy elfogadjuk a gyerek érzéseit, aki egyszer csak „készen kap” egy kistestvért. Akármilyen korú is a nagy gyerek, soha ne mondjunk neki olyat, hogy „Szeretned kell a testvéredet!”. Sőt, ha ő néha napján azt hangoztatja, hogy nem szereti a kistesót, vigye vissza anya oda, ahonnan hozta, vagy akárhova, azt egyszerűen fogadjuk el. Nem kell felháborodni, ilyen szörnyűség hallatán, a gyerekek egyszerűen csak őszinték és még nem csomagolják be az érzéseiket, mint mi, felnőttek. (De most őszintén: nem fordult még elő egyikünkkel sem, hogy felnőtt létünkre azt kívántuk volna, hogy egy szeretett családtagunk vagy barátunk egy időre kerüljön el minket, de jó messzire?! Csakhogy mi már tudtunk uralkodni az érzéseink felett, a gyerekek pedig még tanulják ezt.) Az elfogadással azt sugalljuk a gyerekünknek, hogy nem kell elfojtania semmit, elfogadjuk, sőt szeretjük a gondolataival, érzéseivel együtt.
Szerető határozottság:
No persze, ha tettlegességig fajulna a dolog, akkor azért közbe kell szólni. Határozottan, de gyengéden le kell fogni az éppen támadni készülő nagytesót és nyugodt hangon, szeretetteljesen el kell neki magyarázni, hogy a bántás, erőszak nem megengedhető. Az soha nem vezet semmi jóra. Neki sem esne jól, ha bántanák, csak azért mert van. Elfogadjuk az érzéseit, hogy épp dühös, féltékeny, mérges a testvérére –sőt, az nagyon jó, ha ezeket szavakkal meg is fogalmazzuk neki, mert így tanulja meg beazonosítani a benne tomboló kusza érzéseket – de ez, sőt semmi (!) nem hatalmazza fel az embert, hogy egy másikat bántson. Persze, amikor tombolás, hiszti, rúgkapálás folyik a kezeink közt, amikor is épp próbáljuk megnyugtatni a nagytesót elég nehéz ilyen higgadtnak maradni, de higgyétek el, megéri a próbálkozás. Ha ezt a nyugodt lelkiállapotot sugározzuk felé, előbb-utóbb ezt fogja átvenni ő is. Míg ha mi is felfortyanunk és erőszakkal próbáljuk meg megoldani a helyzetet (sarokba állítás, kiabálás, stb.), ugyanabban a mókuskerékben fog forogni a gyerek. Na persze, tapasztalatból tudom, ehhez rengeteg türelem kell.
Türelem:
Tapasztalatom szerint sok szülő nagyon jól alkalmazza a fentieket (és még sok egyéb jó kis praktikát), mégis egy idő után kétségbe esnek, hogy még mindig dúl a testvérharc a gyerekek közt. Az a helyzet, hogy egy ilyen komoly változást az életben nem lehet egyik napról a másikra megtanulni kezelni. Időt kell hagyni a gyerekeknek. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek időérzéke másként működik, mint a felnőtteké. Lehet, hogy a rázós időszak több hétig, vagy akár több hónapig is eltart, de kitartás! A befektetett energia biztosan megtérül. Igenis, el fog jönni az a kor, amikor a gyerekek szeretve, harmóniában együtt játszanak – ez a cél lebegjen a szemetek előtt. Sőt, az nagyon is jó, ha ezt vizualizáljátok, mert akkor ezt az állapotot vonzzátok be. Persze nem törvényszerű, hogy ilyen sokáig tartson a nehezebb időszak, hiszen amint mondtam, minden helyzet más és más. Sőt, az sem biztos, hogy a testvérféltékenység közvetlen a kistesó születése után jelentkezik. A mi családunkban pl. a legkisebb gyerek születése után egy évvel (!) jelentkeztek a jelek.
Osztatlan figyelem:
Ez az, ami akkor is jár a gyereknek, ha nincs testvére, de ha van, akkor hatványozottan fontos! Igenis, legyen olyan idő, amikor csak és kizárólag a nagytesó kapja meg a szülő figyelmét. Száz százalékban. Tudom, nehéz időt találni rá, de biztos vagyok benne, hogy megoldható. Lehet, hogy ez csak húsz perc, amíg a kistesó alszik, vagy épp elmélyülten matat valamilyen játékkal. Vagy reggel, mielőtt a kicsi felébred, vagy az esti fürdetéskor, amikor a kicsi már vidáman az ágyában van. Mint mondtam, minden család más, de mindenhol kell, hogy találjanak időt erre. Ilyenkor a nagytesó fürdőzik a figyelemben, szeretetben, törődésben. Olyan ez, mint amikor meglocsolunk egy szomjas virágot (ami pár percig tart csak), de aztán egész nap boldogan éldegél a cserépben, növekszik, fejlődik. Víz nélkül a virág is elhervad – szeretetteljes figyelem nélkül a gyerekek is magukba fordulnak.
Természetesen léteznek további praktikák, kisebb-nagyobb gyakorlati tanácsok, mesekönyvek, amelyek segítenek a testvérügy rögös útjain.A jövőben szeretném megosztani veletek ezeket is, de ha addig is a fenti négy alapelvet követitek, már jó úton jártok.
Ha konkrét kérdésetek lenne, vagy bizonyos helyzetek megoldására tanácsot kérnétek, várjuk leveleiteket.
Írta: Hanula Erika