Miért van az, ha már csak a fogorvos nevét meghalljuk, eluralkodik rajtunk a félelem az ismeretlen műszerektől, a hangos gépektől, fémes érzéstől a szánkban? Ha a nőgyógyászt vagy urológust emlegetik, általában kiráz minket a hideg? Bár a fehér köpeny és a benne rejtőző orvos tiszteletet parancsoló – legyen bármilyen kedves is – mégis addig halogatjuk a háziorvos felkeresését, míg a köhögés már-már hörgésbe fordul.
Hogy minek köszönhető ez a fajta viselkedésünk? Tapasztalataink ritkán felhőtlenek az orvosi látogatások alkalmával, hiszen sokszor komoly fizikai fájdalommal járó betegséggel fordulunk hozzájuk. Nem csoda, hogy félelemmel indulunk neki a vizsgálatnak, hiszen ki szeretne újabb kellemetlenséget, amit esetleg már megtapasztalt. Ösztönünk a „túlélés” felé hajt minket, tehát próbáljuk elkerülni a számunkra kellemetlen élményt. Ennek köszönhető, hogy már az említés is elég ahhoz, hogy az averzív (azaz elkerülő) viselkedésünk megjelenjen.
Más esetekben viszont az ismeretlentől való szorongás az, ami előhívja ezt az ingert. Ilyenkor kérdezünk rá mindenre ismerőseinktől, túrjuk fel a honlapokat megnyugtatást keresve mielőtt egyáltalán a kezünkbe vennénk a telefont, hogy időpontot kérjünk.
Első hallásra valószínűleg mind mosolygunk ezen a szélsőségesnek tűnő ábrázoláson, holott, ha belegondolunk, mind véghezvittük már valamely fázisát.
Ha felmerül egy, a számunkra megoldhatatlannak tűnő lelki problémánk, először – ha lehetőségünk van rá – közeli baráthoz, szülőhöz, rokonhoz, párunkhoz fordulunk. De egyes esetekben olyan kényelmetlennek érezhetjük a szituációt, hogy egy ismerősünknek tárjuk fel legbelsőbb problémánkat, hogy könnyebbnek érezzük egy számunkra semleges, ismeretlen emberrel megosztani azt. Ilyenkor kézenfekvő megoldás lenne pszichológus segítségét igénybe venni, de ekkor lépnek előtérbe a sztereotípiák, azok a bizonyos kialakult hiedelmek, vagy az a kép, amelyben a pszichológusok többnyire Freud-szerű férfi vagy szigorú, idősebb nő képében jelennek meg. Ehhez társulnak a filmek által közvetített sablonos tulajdonságok, ismerősök lefitymáló megjegyzései – holott többnyire még ők se voltak szakembernél -, a társadalom által gerjesztetett általánosító szemlélet. Sokan azzal sincsenek tisztában mi a különbség a pszichológus és a pszichiáter fogalma között.
Pszichológus: olyan személy, aki egyetemen pszichológia szakos diplomát szerzett, és a gyakorlatban, az oktatásban, a kutatásban e tudomány elveit és módszereit hivatásszerűen alkalmazza. A pszichiáterrel ellentétben nem orvos. Napjainkban sokan azonosítják a pszichológust azzal az emberrel, aki tanácsadással, illetve a mentális zavarok gyógyításával foglalkozik. A pszichológusok azonban (az alapképzésükbe foglalt széles körű általános lélektani, fejlődés lélektani, szociál- és személyiségpszichológiai ismereteket felhasználva) olyan kevésbé közismert feladatokat is ellátnak, mint például a humanoid észlelés kutatása; iskolai, szervezeti konfliktusok megoldása; szervezetfejlesztés; fejlődésben elmaradott gyerekek képességdiagnosztikája és fejlődésük segítése stb. A pszichológus diploma megszerzése után szakpszichológusi minősítést lehet szerezni, ami egy a hallgató által választott alkalmazási területre való speciális felkészítést jelent.
Pszichiáter: olyan orvos, aki rendelkezik pszichiátriai szakképesítéssel. Az orvosi egyetem befejezése után van lehetőség pszichiátriai szakorvosi képzésben részt venni. Ez egy 5 éves képzés rendszeres, havi gyakoriságú elméleti képzéssel, pszichiátriai osztályon történő rezidens orvosi munkával illetve különböző osztályokon (pl. sürgősségi, rehabilitációs, belgyógyászati, stb.) való rövidebb gyakorlatokkal. Ebben az időszakban a rezidens orvos csak pszichiáter szakorvosi felügyelet mellett dolgozhat. A képzés befejeztével a sikeres pszichiátriai szakvizsga után válik pszichiáter szakorvossá. A pszichológusok az általános orvosokból lett pszichiáterekkel szemben így nem rendelkeznek azokkal a nélkülözhetetlen orvosi alapismeretekkel, amik például a gyógyszerek felelősségteljes felírását tennék lehetővé, ezért pszichológus a gyógyszerek felírásának jogával nem rendelkezik.
Fontos különbségek pszichológus és pszichiáter között:
Képzésüket tekintve:
• a pszichiáter (Magyarországon) valamely egyetem általános orvostudományi karán végzett olyan szakember, aki a hat éves alapképzés elvégzése után pszichiátriára szakosodott. A pszichológus ezzel szemben nem orvostudományi karon, hanem bölcsészettudományi karon szerzi meg tudását.
• míg a pszichiáterek a 6 éves alapképzés során megkapják az emberi szervezet felépítésére és működésére vonatkozó, minden orvostól egyformán elvárható alaptudást, addig a pszichológusok csak bevezető kurzusokat kapnak anatómiából és élettanból.
• a pszichológusok az általános orvosokból lett pszichiáterekkel szemben így nem rendelkeznek azokkal a nélkülözhetetlen orvosi alapismeretekkel, amik például a gyógyszerek felelősségteljes felírását tennék lehetővé, ezért pszichológus a gyógyszerek felírásának jogával nem rendelkezik.
A pszichiáterek és pszichológusok, pszichiátriákon és egyéni, az állami intézményrendszertől független rendelésben egyaránt dolgozhatnak. Az állami intézményrendszeren kívül folytatott gyógyító munka feltétele a pszichoterápiás képzettség megszerzése.
Pszichoterápiás képzésre orvosok közül az jelentkezhet, akinek szakorvosi diplomája van, pszichológusok közül pedig az, aki klinikai szakpszichológusi végzettséggel rendelkezik.
Munkájukat tekintve:
A pszichiátriákon foglalkoztatott pszichiáterek és pszichológusok közötti különbség a gyógyszerfelírás jogán kívül a munkamegosztásban is megmutatkozik.
• a pszichoterápiás képesítés nélküli pszichológus a betegek (teszteken és explorációs beszélgetéseken alapuló) diagnosztikájával foglalkozik, klinikai szakvéleményt ír, illetve betegvezetést vállal. Pszichoterápiás képesítéssel továbbá a pszichológus gyógyító kapcsolatba léphet a pácienssel.
• a pszichiáter a gyógyszerek felírása mellett a betegek intézményrendszerbe való fogadását végzi, mentális státuszt készít, betegségkategóriába sorol valamely nemzetközileg elfogadott diagnosztikus rendszer (pl. BNO vagy DSM-IV) alapján, illetve pszichoterápiás képesítés megléte esetén gyógyító kapcsolatba lép a betegekkel. (forrás: Wikipédia)
Ezen felül az urbanizáció miatt a társas viszonyok is egyre felszínesebbé, zártabbá válhatnak – sokszor ezért nincs is kihez fordulnunk ügyes-bajos dolgainkkal -, amely csak a feszültséget fokozza ilyen helyzetben. Ehhez társul az az általános szemlélet, hogy segítséget kérni a gyengeség jele illetve ha valami probléma merül fel és egyedül nem tudjuk megoldani betegségként diagnosztizáljuk, ami szemünkben sokszor még mindig lebecsülendő vagy sajnálni való állapot. A probléma felmerülésének lehetőségét pedig rögtön tagadni kezdünk (utalás a címre), hiszen az a gyengeség jele lenne, amit nem engedhetünk meg magunknak rohanó világunkban.
Ezen ismeretek továbbításával és a tévhitek eloszlatásával próbálom ösztönözni olvasóinkat, hogy ne féljenek a megfelelő szakembertől segítséget kérni. Egyéni- vagy csoportos terápián van lehetőségük a problémamegoldásra, önismeretre, de ha ezt a szemtől szembeni helyzetet esetleg kényelmetlennek találják, egyszerű megoldás lehet írásban segítséget kérni.
Várom leveleiket a témában!
Tóth-Ádám Kinga
a Balanced Lifestyle
szexuálpszichológus szakértője
a Balanced Lifestyle
szexuálpszichológus szakértője