Mai, civilizált világunkban kevés olyan felkapott téma akad, mint az, hogy mennyire elhízott a társadalmunk. Ami persze igaz is, de valahogy azzal a szándékkal, hogy elérjék a megfelelő súlyt, sokan átesnek a ló túloldalára, azaz a fogyókúra és a kalóriák számlálása teljesen átszövi az életüket. És mivel legtöbbször a súly körül forgó gondolatok a nők agyában ütik fel a fejüket, szépen át is adják ezt a családjainknak, a gyerekeinknek.
Akármelyik végletről legyen is szó, ha elhízott a gyerek, vagy ha épp már kiskamaszként fogyókúrázni akarnak a lányok, az eredendő okok legtöbbször a családban, a szülői példában keresendők. Persze van az, hogy öröklött vagy szerzett betegség, a test valamilyen diszfunkciója okozza a nem megfelelő testsúlyt, de az esetek többségében egyszerűen helytelen szokásokról van szó.
És itt a probléma gyökere. Egyben a legnehezebb feladat ebben az egész témában: szülőként beismerni, hogy valamit rosszul tettem/teszek.
A legtöbben itt véreznek el, mert hát mennyivel könnyebb az iskolai menzára, a nagyszülőkre, a baráti társaságra fogni, vagy arra, hogy válogatós a gyerek, vagy épp azt hangoztatni, hogy de „annyira csillog a szeme, amikor kap egy kis csokit”. Persze valahol érthető is, miért ódzkodik mindenki a hiba felvállalásától: egészen hat éves korunk óta arra trenírozott minket az iskola, hogy ha nem a helyes választ adjuk, ha hibázunk, az büntetendő. Akkor kevesebb pontszámot kapunk, lerontják a jegyünket, a külvilág meg butának, de legalábbis nehézfejűnek ítél meg minket. Teljesen átmostak minket azzal, hogy a hiba az rossz.
Nagyon meghökkentő lenne, ha azt mondanám, nem is létezik olyan, hogy rossz?! Hogy nincs is rossz döntés, csak olyan, ami a nagy (élet) tanulási folyamatban segít minket? Hogy a hiba csak egy indikátor, ami azt mutatja meg, hol szükséges még fejlődnünk?
Mi lenne, ha ilyen megvilágításban tekintenénk a gyerekkori elhízás problémájára is?
Gondoljatok csak bele, ha senki nem ítélne el azért, mert belátod, szülőként te nem tettél megfelelő ételt a gyereked elé az asztalra? Nem jár érte feketepont, sem rosszalló tekintet a külvilágtól. Ha nincs rajtad ez a nyomás, be mered vallani magadnak, hogy te is felelős vagy a helyzetért?!
Ha ezt a lépést képes vagy megtenni, hidd el, félsikert érsz el!
Ezzel az egy változással a gondolkodásmódodat illetően mérföldeket léphetsz előre.
Mert innen következik a második, abszolút nem elhanyagolandó lépés: a tettek. Azaz, elpakolod a mindenki számára mindig elérhető nasit, csokit a konyhapultról; egyszerűen nem vásárolsz agyoncukrozott termékeket (ha nincs otthon, nem is tudod esténként elővenni). Utánajársz olyan recepteknek, amelyek egészségesek és finomak is, amit a család is szívesen fogyasztana (az internet tele van jobbnál jobb gasztroblogokkal). Utánagondolsz, miket is pakolsz a gyerek uzsonnás dobozába. Megszabadulsz a műanyag üdítőktől, gyümölcslevektől, szörpöktől, amiket víz helyett iszik a család apraja-nagyja. Önvizsgálatot tartasz, te magad mennyit jársz gyorsétterembe, otthon miket eszel, a boltban miket vásárolsz, ezzel milyen példát mutatsz a gyerekednek, stb.
Hidd el, a megoldás a te kezedben van. Ha képes vagy beismerni, hogy valamit „rosszul” csináltál, ha erre képes vagy úgy tekinteni, mint egy jelzőfényre és hajlandó vagy változtatni a szokásaidon, akkor olyan kincset adsz a gyereked kezébe, amit pénzzel sosem lennél képes megvenni. Olyan kincset, amiért élete végéig hálás lehet neked: az egészséges ételekre való igényt és az örömteli étkezés szeretetét.
És ha ezt mindannyian megtennénk, ha minél többen így gondolkoznánk, idővel sokkal több egészségesebb, boldogabb ember venne körbe bennünket, akik nem utolsó sorban sokkal kevesebb pénzt hagynak majd a gyógyszertárakban idősebb korukra!
Írta: Hanula Erika