Azt mondják a hozzáértők, hogy bőrünk a legfontosabb immunszervünk, másrészt a bőr állapotából következtetéseket lehet levonni általános egészségi állapotunkról. Tehát nem tudjuk egykönnyen „elrejteni” – hacsak nem drága kozmetikai anyagokkal -, mi is rejtőzik a külcsín mögött.
Aki okos, az megtanulja ezeket a jeleket olvasni és a bőr kezdeti elváltozásakor már utánajár, hogy mi okozhatja a kiütéseket, a bőrviszketést, a bőr kipirosodását, a pattanásokat.
Ehhez kapcsolódóan a saját szakmám szemszögéből arról szeretnék most írni, milyennek látja személyiségünket egy kívülálló, mit tudunk elrejteni a kíváncsi szemek elől, és mi az, amit nem.
Ehhez a nagyon izgalmas és kalandos barangoláshoz jó szórakozást kívánok!
Kezdjük ott, hogy senki sem tudja pontosan, hogyan nyilvánul meg a hétköznapokban és eközben milyen benyomást tesz a külső szemlélőkre. Majdnem mindannyian átéljük időről-időre, mekkora különbség van a saját magunkról alkotott vélemény és mások rólunk alkotott ítélete között. Énképünk sosem tökéletes, mivel önmagunk észlelését vakfoltok torzítják. Többnyire abból vonunk le következtetéseket, amilyen reakciókat viselkedésünkkel másokban kiváltunk. Egyesek sok esetben alulértékelik képességeiket, kedveltségüket. Másokat pedig nem érdekli, hogyan hatnak a külvilágra, nem veszik tudomásul a visszajelzéseket és rendszerint túlbecsülik kvalitásaikat.
Önmagában az a tény, hogy sohasem tudjuk magunkat objektíven, kívülállóként megfigyelni, félreértések özönét okozhatja.
A hétköznapokban azt látjuk, hogy az emberek többsége majdnem minden esetben egy kicsit a maga javára téved, amikor pontosnak, alaposnak, barátságosnak, szorgalmasnak, segítőkésznek, nagyvonalúnak, toleránsnak vagy viccesnek ítéli meg magát. Ez nem olyan nagy baj, ha nem visszük túlzásba, ha az énkép és a mások által rólunk alkotott kép között nincs túl nagy eltérés. Ennek a felismerése és korrigálása a szociális intelligencia részét képezi és nagyfokú tudatosságra utal. Ez egyébként a coaching folyamatnak is egyik legfontosabb célja.
De honnan is tudhatjuk, milyenek vagyunk valójában és másokra hogyan hatunk? Hogyan jön létre a tiszta énkép?
1. Részben olyan viszonylagosan egyértelmű információkból, melyeket sem magunk elől, sem idegenek elől nem tudunk elrejteni. Ilyenek a temperamentumbeli adottságaink, mint például, hogy élénkek, impulzívak, letargikusak, vagy félénkek vagyunk-e.
2. Vannak olyan nyilvánvaló tények, melyeket nem tudunk, vagy nem akarunk felismerni – ezek a vakfoltjaink. Például nem vesszük észre, ha néha feleslegesen erőszakosak, locsogóak, sértődékenyek vagyunk. Ez viszont mások számára egyértelműen érzékelhető személyiségjegy.
3. A rólunk szóló információk nagy része kizárólag számunkra ismertek. Például, hogy félünk tömegben, – mert jól tudjuk álcázni -, vagy a szintén jól álcázható ellenérzésünk bizonyos emberekkel szemben. Csak mi tudjuk, mit érzünk és gondolunk pontosan, és érthető okokból védjük ezt a belső szférát. Mi tudjuk a legjobban, mi az, ami megindít vagy bosszant bennünket, mit kedvelünk és mit nem, vagy miben hiszünk.
A színészek például sokkal félénkebbek, mint ahogy gondolnánk, mert megtanulták, hogyan lehet leplezni bizonytalanságukat más emberekkel való interakciójukban.
4. Személyiségünk egy jelentős részét az teszi ki, ami mind magunk mind mások előtt rejtve van: például, mikor bizonyos szülői elvárásoknak eleget téve – nem tudatosan – pályát vagy partnert válaszunk.
A pszichológusok személyiségünk ezen négy zónáját az un. Johari ablakként ábrázolják, mely a coaching eszköztárába is bekerült.
Hogyan lehet elérni, hogy énképünk és külső képünk nagyjából egybeessen?
Az extrovertált típusú embereknek ez könnyebben sikerül, mert ők olyanok, mint egy nyitott könyv. Az ő kreativitásukat például lényegesen könnyebb felismerni, mint egy introvertált típusét. Többet tudunk meg ötleteikből, tapasztalataikból, véleményükből. Az introvertált típus sok mindent megtart magának és csak sejthetjük, mi jár a fejében.
A spontán viselkedésmód is nagyban segíti a világos énkép kialakítását, hiszen olyankor nem rejtjük véka alá véleményünket.
Tehát, ha valaki tiszta énképet akar önmagáról a külvilág felé közvetíteni, annak többet kell elárulnia önmagáról!
Hozzá tartozik az igazsághoz az is, hogy a valós kép kialakításának elengedhetetlen feltétele, hogy a személyiséget több szituációban és kontextusban is megfigyeljük, mert csak akkor mondhatjuk el valakiről megbízhatóan, hogy mi jellemző rá, ha az minden helyzetben és összefüggésben hasonlóan fordul elő.
Milyen módon szerezhetünk tudomást arról, hogyan hatunk a kívülállókra?
A leginkább úgy, ha minél több ember véleményét kikérjük: családtagoktól, barátoktól, kollégáktól kérünk visszajelzést rólunk, és még jobb, ha nemcsak a velünk szimpatizáló emberektől, hanem olyanoktól is, akikkel nem felhőtlen a kapcsolatunk.
Ha azt akarjuk megtudni, milyen a mimikánk, gesztikulációnk, testbeszédünk, nagyon sokat tud segíteni egy videó felvétel. Lehet, hogy kiábrándító lesz az eredmény, mégis talán így tudunk a legtöbbet tenni az objektív megítélésért és viselkedésünkön korrigálni. Nagyon fontos tudni, hogy „jövünk be” másoknál, milyen hírünk van a különböző közösségekben és azt hogyan tudjuk jó irányba befolyásolni!
Hiszen abban a tévhitben élünk, hogy személyiségünk átlátható! Azt hisszük másokról, hogy jó megfigyelők, és hogy mindenki mindenkit alaposan megfigyel.
Holott ez egyáltalán nincs így! Tulajdonképpen mindannyian egy olyan „színpadon” lépünk fel, ahol mindenki a saját „előadásával” van elfoglalva és elsősorban nem ránk figyel!
Zárásként egy jó hír: Bár önvédelemből sok területen túlértékeljük magunkat, viszont többnyire alulértékeljük mások irántunk érzett szimpátiáját és rólunk alkotott pozitív véleményét. Azaz: embertársaink jobban kedvelnek minket, mint azt gondoljuk!