Gyorsan leszögezném, nem úgy, hogy ül mellette a könyv fölé hajolva és segít a házi feladatban. Ez csak egy ici-pici, kiragadott része a tanulás-segítésnek, és csakis indokolt esetben alkalmazandó, azaz, ha a gyerek konkrétan nem érti meg a feladatot és ehhez a szülő segítségét kéri. Egyébként fontos, hogy a gyerek már az első osztálytól megértse, a tanulás az ő felelőssége, az ő „munkája”. Lehet, hogy szülőként eleinte egyszerűbb és gyorsabb odaülni mellé, és együtt megcsinálni a házi feladatot, de higgyétek el, hosszútávon óriási kincset adtok a gyereketek kezébe, ha megtanítjátok önállóan tanulni.
Rendben, akkor viszont hogyan segítsem szülőként a gyerekemet, hogy könnyebben, jobban tanuljon?
Szerintem ehhez nagyon fontos, hogy hátralépjünk egyet, és szélesebb látókörrel tekintsünk a tanulás folyamatára.
1. A világ arra halad, hogy az életfogytig való tanlás a mindennapi élet szerves része lesz, ami egy fantasztikusan jó dolog! De ez alatt ne az iskolai bemagolós, tényeket elfogadó és bebiflázó majd egy vizsga keretén belül visszaadó tanulásra gondoljatok, hanem arra, hogy mindig vannak és lesznek az életnek olyan területei, ahol valami újat tanulhatunk (gondoljatok csak a rohamtempóban fejlődő kütyükre), ezzel karban tartva agyunkat és lépést tartva a világgal. Fontos lenne, hogy a tanulással kapcsolatban ilyenfajta hozzáállást kommunikáljuk a gyerekek felé (verbálisan és non-verbálisan egyaránt). Ne azt sugalljuk, hogy „csak tedd le fiam a záróvizsgát, aztán soha többet nem kell azt a fránya könyvet a kezedbe venned!”. Ösztözzük a gyereket arra, hogy tanulni jó, még ha az aktuális tananyaga nem is a legérdekesebb vagy leghasznosabb. Lássuk és láttassuk a gyerekekkel a tanulást globálisan. (Erről egy személyes anekdotát olvashattok itt: http://www.csupaszivmagazin.hu/motivacio-az-iskolahoz-a-tanulashoz-az-elethez-csak-hozzaallas-kerdese/)
2. Feldmár Andrásnak nemrég megjelent egy cikke, (http://hvg.hu/kultura/20131112_Feldmar_Valoszinuleg_ambulans_orultnek_g), amiben azt taglalja, hogy a szülőnek a gyerek cinkosának kéne lennie és nem az iskola pártjára állni. Ezzel egyetértek, mégis, tapasztalatból látom, hogy a szülők mennyire át tudnak esni a ló túlsó oldalára, amivel szerintem abszolút nem segítik a gyereküket. Hányszor hallom, hogy a gyerek úgy megy haza, hogy szidja ezt vagy azt a tanárát, a szülő meg cinkosságból (?) ugyanúgy kezdi el szidni, ha nem jobban. Persze, lehet alapja a negatív kritikának, csakhogy azzal, ha a szülő ugyanúgy puffog és szitkozódik, csak még több energiát pumpál a problémába. Ezzel a gyerek nincs kisegítve csupán igazolva látja a panaszkodását. Szülőként azt hiszem, a legtöbb, amit tehetek, ha figyelmesen meghallgatom a panaszáradatot (hadd jöjjön ki a gyerekből a feszültésg), biztosítom őt együttérzésemről és megértésemről (cinkosság), majd higgadtan, közösen megpróbálnánk megoldást keresni a problémára. Az lenne a legjobb, ha igazán csak vezetnem kéne a gyereket, hogy ő maga jöjjön rá, mi a legjobb megoldás egy ilyen helyzetben, amivel a lehető legközelebb jutunk a win-win helyzethez (azaz a tanár és a diák is győztesnek érezze magát). Az életben még olyan sok hülye főnökkel, munkatárssal, klienssel lesz dolga a gyereknek, de ha egészen fiatal korától fogva megszokja ezt a fajta megoldás-kereső gondolkodást, annyi idegeskedést megspórolhatunk neki! (Természetesen vannak olyan tanárok, iskolai helyzetek, munkahelyek, amikor a helyzet annyira elmérgesül, hogy radikális lépésre van szükség, ilyenkor pedig a szülőnek teljes mellbedobással a gyerekk mellett kell álnia, de ez egy másik írás témája lehetne.)
Egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy konkrét eseteket látok magam körül, amit mind a tanár, mind a diák és mind a szülő szemüvegén keresztül látok, és azt hiszem nem árulok el titkot, ha azt mondom, az igazság mindig valahol fél úton van.
3. Van még egy nagyon fontos dolog, amivel igen erősen ösztönözhetjük a gyerekünket a tanulással (is) kapcsolatban, mégpedig az, mit gondolunk a gyerekről, mit kommunikálunk felé. Azt hiszem, az a tény, hogy a gondolatnak teremtő ereje van már nem újdonság, úgyhogy ezt a fegyvert vétek lenne nem bevetni. Tehát, ha azt az üzenetet küldöm, a gyerek felé, hogy ő okos, szorgalmas, tehetséges, kitartó, ha elégszer elmondom neki, kiemelem, ha így viselkedik, biztosítom róla, hogy én ilyennek látom, higgyétek el, előbb-utóbb azzá is válik (vagy felismeri, hogy ő igenis ilyen). Ez nem varázslat, hanem egyszerű pszichológia. Így működik az ember. Minél nagyobb az érzelmi töltet, minél közelebbi személy állítja ezt rólunk, annál könnyebben elhisszük. Viszont fontos, hogy ne tömjénezzük a gyereket, ne essünk át a ló túloldalára! Ha nem tanul megfelelően, pedig tudna (megvan az esze hozzá), akkor azt hangsúlyoznám, hogy tudom, hogy képes rá, mert a fejében ott a tudás, az pedig, hogy ő ezt hogyan tudja előhúzni a saját döntése. Elmondanám, hogy tartom annyira felelősségteljesnek és értelmesnek, hogy belássa, csak magának tesz jót, ha ki is használja az agyában lévő tudást. Ha pedig az lenne a helyzet, hogy hiába próbálkozik, nem tud jobban teljesíteni, azt hangsúlyoznám nagyon, és azért dicsérném meg, hogy minden tőle telhetetőt megtesz. A próbálkozás, a hozzáállás, a tenni akarás sokszor sokkal többet számít, mint maga a kapott eredmény! (Ami ugye nem csak az iskolára igaz. Sőt!) Olyan jó lenne, ha a tanárok is így látnák, és ez alapján értékelnének! Hosszútávon, a gyerek kialakuló személyiségének szeriuntem ez sokkal többet használna.
Ne feledjétek tehát, a kezetekben nagy kincs van, igenis meg tudjátok mutatni a gyerekeiteknek, hogy tanulni jó. Tanulni jó, mert a tanulás fejlődés, a fejlődés pedig maga az élet!
írta: Hanula Erika