Manapság – különösen a sztárok nyomán és a média közvetítő szerepe által – vagányságot sugárzó és divatos szokássá vált a tetoválás, bár korábban az európai kultúrkör nagy részében inkább szubkultúrának számított, és az alvilághoz vagy a munkásosztályhoz kötődött.
Maga az eljárás – a test különféle ábrákkal való díszítése – valószínűleg egyidős az emberi kultúrával (valószínűleg a véletlennek köszönhettük, hiszen az ősemberek koszos testén a sebekbe jutott korom később is “ottmaradt”), azonban ma is egyre újabb és újabb formái jelennek meg, bizonyos szinten művészi alkotásokká is fejlődtek. Már az ősi kultúrák is ismertek a mai tetoválás elődjének tekinthető eljárásokat, és különféle jelentéssel bíró figurákkal díszítették vagy jelölték meg magukat. E személyes testi jelek amulettként, státusszimbólumként, szerelem vagy vallási meggyőződés kifejezéseként, díszítésként, esetleg büntetésként is szolgálhattak. A különböző társadalmak tetoválási szokásai egymástól függetlenül is kialakultak, méghozzá azzal a céllal, hogy viselőik a szimbólumok révén védjék vagy gyógyítsák testüket, esetenként kifejezzék hovatartozásukat, vagy legbelsőbb személyiségüket, kihangsúlyozzák nemiségüket, elcsábítsák a másik felet, esetleg egyszerűen csak kövessék a divatot.
Külső megjelenésünk – ruha, haj, ékszer, egyéb testdíszítő eljárás – a környezet számára is látható, értelmezhető és értékelhető, egyértelműen befolyásolja az önmagunkról alkotott képet. Egy tetovált minta viselése nagy hatással van mind a testkép mind az énkép értékelésére, rajtuk keresztül pedig az identitást is befolyásolja. A testképbe belekerülnek idegen tárgyak vagy anyagok is (például ha kézbe veszünk egy botot, azt a kar meghosszabbításaként érzékeljük)
A test karbantartására és megjelenésére helyezett hangsúly a fogyasztói kultúrán belül azt sugallja: a belső (egészségi állapot és optimális működés) test karbantartásának elsődleges célja a külső test megjelenésének javítása. A test kirakatba állítása is megengedetté vált, hiszen már a ruhákat is úgy tervezik, hogy a „természetes” emberi alakot ünnepelje, ellentétben például a XIX. századdal. A tetováltatás értelmezhető a fogyasztói társadalomban megjelenő „test forradalmának” egyik eszközeként is.
A törzsi rituálék fontos részét képezte sok esetben a közben átélt fájdalom. A tetoválás közben érzett fájdalom is az egyik összetevője lehet annak, hogy miért tekinthetjük beavatási rítusnak. Az átmeneti rítusok a fejlődési krízisekkel azonosíthatók, melyben a szakaszok közötti átlépést könnyítették meg azzal, hogy a konfliktusokat ritualizálták (ilyen például a serdülők beavatása, anyai szerepre való felkészítés). E rítusok a modern világ szokásai között alig felfedezhetők, nagyjából csak az egyházakra jellemző a ritualizált hitélet. A társadalmi élet más területein, intézményes keretek között sem jelennek meg azok a rítusok.
A szimbolikus gondolkodásmód már az emberiség kezdetétől jelen van és nélkülözhetetlen eszközeinkké vált arra a fajta kifejezésmódra, amely csak az ember sajátossága. Az emberi kommunikáció a jelekre és jelzésekre épült már az őskorban is és ezáltal fejlődhetett arra a szintre, ahol ma is van. A szimbólumok gondolkodásra késztetnek, mivel jelentésük sokszor nem nyilvánvaló elsőre. A képek, szimbólumok, mítoszok szükségletet elégítenek ki és funkciót töltenek be: a létezés legtitkosabb módozatainak leképeződései. Ha tanulmányozzuk a szimbólumainak jobban megismerhetővé válik maga az ember is.
Azonban a testdíszítésnek nem csak vallásos és rituális céljai vannak: a test kívánatosabbá tételét, a ránk irányuló szexuális vágy fokozását is szolgálja. Hogy épp mi számít vonzónak és erotikusnak, az azonban erősen kor- és helyfüggő. Többnyire a keleti kultúrára volt jellemző a testdíszítést szexuális „segédeszközként” alkalmazó mivolta. A díszítés során a semleges testet lényegében egy szexuálisan kívánatos, erotikus tárggyá alakítjuk (erre vonatkozik például a Káma Szútra hölgyekhez szóló intelme, amely szerint a tapasztalt nőnek hatvannégyféle kozmetikai módszert illik ismernie a körömfestéstől a tetoválásig a férfivágy felkorbácsolása érdekében). A dekoráció által kiemelt, a szexuális készenlétet hangsúlyozó testrész, illetve a díszítés mikéntje és időzítése korszakonként és kultúránként erősen változó. Például a maori asszonyok szerint a tetoválatlan áll és ajak “meztelensége” rúttá és öreggé teszi a női arcot. Figyelemre méltóak a japán férfiak péniszmintái is: a barack- vagy szilvadíszek teljes terjedelmükben akkor láthatók, ha a hímvessző merev állapotba kerül – így csak az arra érdemes kiválasztottak részesülhetnek a pompás látványban. Szintén a japán kultúrában sokáig a prostituáltak viseltek a szeméremdobjukon tetoválást legodaadóbb klienseik kedvéért.
Az európai és észak-amerikai kultúrában főleg nőknél a mell és fenék számít legerotikusabbnak, így ők legtöbbször e testrészek környékét (dekoltázs, lapocka, deréktáj) – vagy konkrétan a testrészt – tetoválják, hogy ezáltal hangsúlyozhassák. A férfiak főleg a mellkast, felkart, hátat tetováltatják férfiasabb megjelenésük hangsúlyozására. Mindkét nemnél azonban azonos arányú a láb tetoválása is. A tetoválások mesterkélt jellege és a természetes bőr együttese sokak számára jelent szexuális töltetet, mivel a rosszfiú, rosszlány fantáziák kielégítésével is jár.
Azonban mindenképpen fontos figyelembe venni a tetoválás hosszú távú következményeit mielőtt csupán szexuális életünk felfrissítése miatt állnánk neki ennek a procedúrának.
