Anyai nagyszüleim Vas megyében, a Balatontól nagyjából 30 km-re élték le az életüket, de soha nem jutottak el még a tó partjáig sem. Így is boldogan éltek, született intelligenciával és nyugalommal szemlélték a világot maguk körül.
Mégis honnan van bennem a távoli országok iránti vágy? Nem tudom. Leginkább a kíváncsiság hajt, hogy megtapasztaljam miként hat rám a megszokottól teljesen más környezet. Másként, mint egy turista: szeretek közelebbről és alaposabban „belekóstolni” az idegen világ levegőjébe, megfigyelni az idegen kultúrájú népet hétköznapi tevékenységei közepette. Szeretem megtudni, ugyanazok –e a gondjaik, mint nekünk? Ugyanúgy éreznek-e mint mi? Milyenek az emberi kapcsolataik? Mit lehet tőlük ellesni, eltanulni, hogy hazatérve nagyobb toleranciával tudjam a saját világunkat megérteni és elfogadni.
Régi vágyam volt, hogy a Közel-Kelet után túl a szokásos turista célpontokon megismerjem a Távol-Keletet is.
A vágyam idén teljesült, és máris Magyarországtól 12 000 kilométerre tapasztalhatom meg mindezt a saját bőrömön.
Az útra sokáig készültem, elsősorban ismerősöktől érdeklődtem, akik a régióban jártak.
A klíma tűnt a legkeményebb diónak, ezért már hetekkel az utazás előtt a Széchenyi fürdő gyakori vendége voltam és edzettem magam a szaunában a meleghez és a párához.
Az öt óra időeltolódás miatti nehézségeken úgy próbáltam enyhíteni, hogy két héttel az utazás előtt minden nap kicsit korábban keltem fel, és próbáltam korábban lefeküdni este, hogy mire Vietnamba érek, az ottani idő szerint ketyegjen a biológiai órám, amire nagyon is szükségem volt, mert érkezés után két nappal már dolgoznom kellett.
Délután 5 órakor indult Budapestről a gépem és másnap (vietnami idő szerint) délután 3 órakor érkeztem meg, kvázi 17 órán keresztül úton voltam három fel-és leszállással fűszerezve. A végére már egész rutinosan mozogtam a gép fedélzetén és belejöttem az amúgy rettegett repülésbe.
Az első percekre voltam a legkíváncsibb. Arra, milyen lesz az érkezés Hanoiba, milyen lesz a levegő, mit pillantok meg magam előtt először, ha kiszállok a gépből?
Szerencsére nem volt annyira ijesztő a kultúrsokk, mint ahogy vártam. A jet lag-et sikeresen átvészeltem, mára már csak inkább az éjszakai alvás okoz problémát.
Érkezésemkor május első napjait írtuk, ami nyári időnek számít Vietnamban. Olyan nagy ország, hogy három időjárási zóna megy rajta keresztül, de csak két évszak létezik. Hanoi az ország északi régiójában helyezkedik el, pocsék klímával. A „tél” hideg, nyirkos, a nyár extrém párás és meleg.
A párás levegőt már egy hónapja „élvezem”, ami – úgy gondoltam korábban – jót tesz majd a hajamnak, a bőrömnek, kisimulnak a ráncok, a bőr élettel teli és szép színű lesz.
Mostanra már benne vagyunk a nyárban, a hőmérő mindig 30 fok fölött van, amihez még + 20 fokot hozzá lehet adni, hogy körülbelül kifejezze a valódi hőérzetet. A hőhullám után általában jön a trópusi vihar, ami itt hétköznapi eseménynek számít, és pár fokos lehűlést hoz, de a pára marad 80-90%-os.
A nedves levegőt úgy kell elképzelni, mintha egész nap szaunában lennénk. Klímaberendezés nélkül még éjszaka sem lehetne pihenni. Ha megmosod a hajadat, mire megszárítod, már folyik a fejedről a víz és csatakos az egész frizura, begöndörödik, vagy szalmakazalként áll. Szóval a jó külsőt a tükörrel együtt el kell egy időre felejteni, mint ahogy a sminket, és az összes többi női hiúságot is.
A szervezetem próbálja legyűrni a terhelést, melyet a várakozással ellentétben kezdetben éppen a bőröm viselt meg a legjobban.
A lakásokban a vezetékes vizet nem lehet fogyasztani, ivóvizet nagy ballonokban lehet kapni. A fürdéshez használt vezetékes víz tele van vegyszerekkel, amitől a bőr és a haj nagyon kiszárad. A párásság miatt testápolót, arckrémet értelmetlen használni.
Az utcán mindenkinél van esőkabát vagy esernyő, amit a nap ellen is használnak. A rossz levegő miatt a legtöbb ember a szája-orra elé tesz egy védőmaszkot, a nők a hajukat is fedik általában valamilyen kendővel-sapkával, egyesek pedig tetőtől- talpig védőruhába öltöznek, ezáltal úgy néznek ki, mintha vegyi támadásra készülnének.
A közlekedés és az étkezés külön misét érdemel, – ezekről egy új cikkben mesélek.